Valentin napi üzenet

Többen úgy gondolják, hogy egy új nyugatról hozzánk érkezett hagyomány a Valentin nap, melyre éppen ezért egykedvűen rálegyintenek. Ha utána olvasnak feltűnik, hogy tévedés áldozatai, mert bár maga a nap üzenete a szerelmes párok, illetve párok számára szól, de ez az üzenet ősrégi.

Már az ókorban előszeretettel mentek a párok Juno templomába, aki a párok védőszentje volt. A XIV. században a keresztény Bálint napon a párok ajándékokat adtak egymásnak. Az egymás megajándékozása éledt újjá jelképes, vagy valódi formában a Valentin naphoz kapcsolódó szokásokban az utóbbi évtizedben.

 A februári időszakban a farsang mellet kapcsolati, párkapcsolati kérdésekkel foglalkozunk egyre többen e világban, valamint a szeretettel, mely alapvetően fontos a párkapcsolatok megéléséhez.

Az a mindig is tökéletes  kép, mely sok mesének végén elhangzó mondatból  fennmaradt, hogy „Boldogan életek, míg meg nem haltak”, egy közös „álmunk” része. Talán éppen azért, mert ettől a valós kapcsolatok eltávolodtak mára egy fájdalmas valóság része lett. Ezért tehát ma azt is nehéz elképzelni, hogy eggyé is válhat két ember egy párkapcsolat során. Mert az a meséből fülünkben csengő mondat, nem beszél arról, hogy ennek a boldogság megélésének volt egy út, folyamat jellege, mely a felek közös tevékenységének, munkájának, bölcs érésének, felkészülésének, későbbi együttműködésének volt az eredménye. Vannak országok, ahol igen beszélnek, és ez is a mese befejezés része.

Ha úgy gondoljuk, hogy ez a fajta boldogság, mint valami égből jövő manna hull alá, és ezt csak úgy bárki megkapja, akkor az a fajta ábránd tart fogva, mely úgy szól, hogy a kapcsolatainknak mindig teljesen tökéletesnek kell lennie. Ezt a fajta tökéletességet pedig legtöbben azonosítják azzal, hogy az otthonokban olyan béke honol, ahol nincsen egyetlen eltérő vélemény sem. A csapda abban rejtőzik, hogy a boldogságot és a békességet azonosítani szeretnénk azzal, hogy mindenki azonos módon gondolkodik, azonos a véleménye, azonos időben szeretne dolgokat tenni és főként ugyanazokat a dolgokat tenné, mint mi magunk. E vélekedésünk mögött az áll, hogy a másik ember, akit történetesen a párunknak nevezünk a mi klónunk.

Pál Feri mondja egy előadásában, hogy amikor az ember szeme elől a rózsaszín köd eloszlik, akkor döbben rá, hogy az a személy, akire addig a saját személyét rávetítette, az valójában nem is az az ember, akit ő addig ismerni vélt. Ez a szörnyű valóság aztán sokakat „kiábrándít” a párjukból, és azt mondják, hogy a mese hazudott, vagy azt, hogy bár most nem találtam meg a velem mindenben hasonlóan gondolkodó embert, de majd legközelebb megtalálom. És aztán mennek, mendegélnek, és keresik a hozzájuk illő párjukat. Vagy nem mennek, hanem keseregnek azon, hogy így múlott el a világ dicsősége, és nekik ez a sanyarú sors jutott.

A mese igazat mond, de nem mondja el a hogyant, azt hogyan tudsz a másik emberrel boldogan élni. Azt főképp nem tudod meg ebből az egy mondatból, hogy mennyi mindenen kellett a párnak keresztül mennie. Hányszor kellett nekik egyeztetni az úton, hányszor beszélték meg a dolgaikat, hányszor volt mindenkinek kicsit más a véleménye, hányszor haragudtak, hányszor bocsátottak meg, hányszor vallották be, hogy tévedtek, hányszor dicsérték a másikat, hányszor beszélték meg a félre értéseket, hányszor terveztek közösen jövőt, hányszor emelte fel a másik az egyiket, hányszor mentek egymás mellett csendesen, hányszor ünnepeltek boldogan.

A valódi kapcsolat lehetősége ott kezdődik, amikor elmúlik a rózsaszín köd, amikor a valódi másikat meg merjük ismerni, elfogadjuk másságát, a valódi személyét. Elkezdjük azt a tanulást, amikor elsajátítjuk azt, hogyan merjünk kommunikálni a másikkal. Hogyan adjuk elő igényeinket, úgy hogy a másik meg is értse, hogyan tudjunk visszajelezni a másiknak.

 Egyáltalában véve megtanuljunk az ő nyelvén beszélni, és érteni. Ennek az alapja, hogy először önmagunkat is elfogadjuk, és értékelni tudjuk. Más nyelven megfogalmazva képesek vagyunk magunkat szeretni, és képesek vagyunk a saját jelzéseinket is megérteni.

Amíg saját magunkat nem szeretjük, és nem értjük a saját jelzéseinket sem, addig nem igazán tudjuk mit is szeretnénk, mire vágyunk, addig esély sincs, hogy ezt el tudjuk mondani. Legfeljebb annyit  tudunk, hogy NEM ISMEREM MAGAMAT sem.

Valentin napján a szeretetről szóló beszédek, meg az ajándékok mellé azt az üzentet szeretném most tenni, hogy szeresd magadat JÓL, igazán, mert ez az alapja annak, hogy valaha is képes legyél a valódi másik embert szeretni.

Szeresd magadat, ismerd meg igényeidet és vágyaidat, és légy bátor (lét/bátor- Moltmann) arra, hogy el merd mondani másoknak azt, mit szeretnél, Te ki vagy, hogy igaz benső önmagadnak mi az igénye, kicsoda is ő, és higgy abban hogy úgy ahogyan vagy elfogadható vagy.

Ezzel nem oldottál meg minden előtted álló feladatot, de megtetted az első lépést a másikhoz, legbensőbb önmagad elfogadásán keresztül. Ezt a belső ént felvállalva van esélyed valaha is élő kapcsolatot teremteni embertársaiddal, legyen az baráti kapcsolat, társkapcsolat, vagy munkatársi kapcsolat. És ez az alapja a annak, hogy a hozzád betérő másikat meg tudd ismerni, és együtt tudjátok megtenni az utatokat, két külön egyénként, akik mégis eggyé tudnak válni.

Sziva Ibolya

2017.02.12.